Avagy a vég művészete. Legalábbis valami hasonló megközelítés jellemzi ezt a kifejezést. Akadnak szó szerint értendő esetek( csúfos zakózások, bármilyen járművel/ről, által; zseniálisan kitervelt és másokat szétszívató, álnok helyzetek előteremtése, ami persze a célszemélynek kellemetlen; vagy szexire tervezett "pármeglepős" vetkőzés, aminek bugyibagabalyodós, magassarkúval pofára esős jelenet a vége.) De ugyanígy a felsoroláshoz adható az iskolaév ismétlését jelentő bukás, vagy egyéb, az oktatásban fellelhető olyan esemény (vizsga, szigorlat,doga, utolsó lehetőséges versfelmondás) amelynek sikertelen teljesítése a nem kívánt végkifejletet eredményezi.
Egy biztos, minden esetben orbitális negatívélményt élünk át. Illetve a létezés és az élet iránt nulla reakciót tanúsító személyek talán nem ugyanazt érzik a bukás során, de azért az átlag, emberi lények bizony megsínylik, ha valami nem úgy jön össze.
Persze vannak azért fokozatok. Kiváló példa, a most is éppen zajló olimpia. Képzeljünk el egy Hosszú Katinkát, Szabó Gabriellát, Jakabos Zsuzsát, Cseh Tamást. Életük minden percét a kiváló teljesítmény elérésére tett erőfeszítés tölti ki. Hatalmas meló, önfeláldozás és lemondás az év 365 napján. Azt hiszem a sportolók a valódi célorientált emberek. (Itt elnézést mindazon hasonló, nem-sportoló illetőktől, akik az előbbi inget felveszik és viselik, ezért sértve érzik magukat a felsorolásból való kihagyásért).
Az ötkarikás megmérettetés egy valódi erőltetett menet. A mindenen túl, az összes pluszt be kell dobni, hogy a kívánt érem és tizedmásodperc meglegyen. Amikor azonban nem jön a tartalékolt erő, rossz csillagállások uralkodnak és az agy egy kicsit megtréfálja a versenyzőt, pillanatokon múlik a siker és a bukás. Példának okáért, az „agy megtréfálása” alatt azt értem, hogy amíg Zsivoczky-Farkas Györgyi a magasugrásnál hihetetlen erővel és összpontosítással, elérte, amit akart, addig sportoló társa, Krizsán Xénia itt bizony elbukott. A közvetítéskor látni lehetett, ahogyan Xénia a második próbálkozás előtt azt mondja magának „Megcsinálom!”. Azonban hiába adta agyának ezt az utasítást, az ugrás harmadszorra sem jött össze. Pedig ugyebár régóta tudjuk, hogy minden fejben dől el. Szuper versenyzők, szuper felkészültség és csak Györgyi hozta össze, amit szeretett volna. Hogy is van ez?
Megtörténik „a baj”...ha az elsőként kipróbált recept befuccsol, van B terv és a család beéri egy laza kis rántottával (vagy kénytelen). Viszont amikor a négy évnyi véres verejtékes munka másodpercek alatt foszlik semmivé, és a sportoló önmaga-edzője-családja cserbenhagyás-érzése mellett, szurkolóit és az országát is becsapva érzi. Na, ez a teher nem lehet semmi.
Természetesen joggal jöhetnek a hisztik, hogy hány ilyen eset van az életben még, ami nem is a sporthoz kapcsolódik! Bizony. A bukás a győzelemmel együtt járt, mert egyik az egyik félre, másik a másik félre teljesül.
Szóval akkor a bukás egy olyan "izé", ami tudatosítja az emberben, hogy most bizony "Neked jutott a rossz oldal." Emiatt legyél ki egy kicsit, érezd magad pocsékul, haragudj a világra, utáld azt a kinek jó, évődj a kis mocsaradban, élvezd a mártírszerepet. De hé… azt is megmutatja, hogy milyen erős vagy, mert ezen is túl fogsz lépni, és erősebb leszel, mint valaha.
Ha minden mindig flottul menne, unalmas világban élnénk. A bukás lehetőséget ad arra, hogy legközelebb jól csináld. Szóval fordíthatjuk lehetőségnek a második esélyre? Akkor talán kevésbé tűnik ijesztőnek…
Utolsó kommentek