A mai ember (legtöbb) lánya hódol valamilyen sportszenvedélynek. A fia is, de most nem róluk lesz szó. A lényeg, hogy vagy egy belső késztetés által (ami az esetek döntő többségében a „csodálatos” életű modellek és celebek világának nyomása) vagy egyszerűen a mozgás öröméért, de kiválaszt egy hozzá legjobban illő lehetőséget. Eszméletlen piaca van ma már a „mozgásnak” és legalább ilyen őrületes marketing épült köré.
A magam részéről panaszra nincs okom, alacsony vagyok, de arányos és nem kell a súlyomon aggódnom. ( Ha hiszed, hiszed, ha nem nem.) Azonban a hosszú, irodában ülve töltött órák életre hívták bennem a „csinálj már valami bmeg” jelszavát, melyet főleg a fájós hátam skandált. Huszonévesen nagymama hisztikkel tengetni a napokat („már megint úgy fáj a hátam”), nem buli.
Keresgéltem, kipróbáltam ezt, azt, mire ez év januárjában rátaláltam a rúdtáncra. Bizony. Na nem a lebujos, fenékrázós, ribis fajtára. Ez egészen pontosan a pole fitness, amely olyan erőnlétet csinál, hogy csak, na, hajlékonyságod sose látott formáit mutatja meg számodra ( aminek a párod is nagyon tud örülni otthon), formálja az összes területet és nem utolsó sorban alaposan helyre teszi a női önbecsülésed. Mindemellett csodálatosan kecses mozdulatok egész sorát sajátítod el,szexi mozdulatokkal is fűszerezve. Nyolc hónapja járok és a hátfájásom totál megszűnt, a gyakorlatok úgy kihúzzák és igazítják a csontokat, ízületeket, hogy bizonyos órák után csontkovácsos élményekkel távozok. De egyszer nem mentem még úgy haza, hogy én ezt nem csinálom tovább.
A lányok összetétele igen változatos, úgy korra, mint érzékre a gyakorlatokhoz. Harmincas, negyvenes anyukák, húszas éveikben járók, tizenéves kiskamaszok és néhány „pöttöm panna”(6-10 év közöttiek) is megfordul az edzéseken. A hangulat általában jól telik, de természetesen mindig vannak „nagy arcok”, akikkel nem lehet mit kezdeni, mert ők „ugye nagyon tudnak” a többieket meg lenézik, de azért durva szóbeli csaták nincsenek. Szemezés, na az annál inkább. Ha láttál már nőt „NÉZNI”, akkor tudod, hogy az néha keményebben üt, mint a szavak.
A legtöbben vékonyak, vagy néhány párnácska van itt ott, de igazán „dagi” csapattag nincs (nem volt eddig). Ez valahol érthető, mert az egyébként is gátlásos, kövérkés csajok nem szívesen tornáznak a „gebe giliszták” között. Noha semmiféle alkati vagy súlyhatár nincs megszabva, legalábbis a mi oktatónk bárkit szívesen fogad. Talán emiatt is, de érkezett egy nő, aki nem olyan, mint a többiek. Kissé pocakos és szélesebb a válla, egy nagyon mosolygós és jó kedélyű szöszi. Jó érzéke van a gyakorlatokhoz, már rengeteg elemet meg tud csinálni és bár nem minden olyan kecses, de kivitelezi, forog, fejjel lefelé lóg, spárgázik a levegőben, tartja magát és élvezi. A legtöbb súlyos pillantást, a magukat visszafogni még nem tudó, óvodás kora óta tornázó, tini szekciótól kapja. Én általában csodálattal nézem, legfőképp a bátorságáért. A „nem érdekeltek” fajta, világot kizáró merészségért. Nem tudom, előfordul-e vele, hogy elégedetlen, de a legtöbbször az elfogadás csodálatos nyugalma árad belőle. Ilyenkor elszégyellem magam, a két nappal korábbi, „lehetnék magasabb” kirohanásomért, és a hasonló méltatlankodásokért.
Amióta megismerkedtem ezzel a sporttal, már találkoztam egy amerikai „rudas csaj” történetével (Eda Marbury), aki bizony jó nagy darab, de mégis éli és imádja a rúdtáncot. Otthonra is vett egy ”vasat”, mindig mutat valami izgit a férjének és szuperül érzi magát, meg amúgy köszöni szépen, tojik a világ pocskondiázós felére.
Elgondolkodtató, hogy amit ők csinálnak, az csodálatos vagy szánni való? Azt hiszem, a válasz az emberek sokszínűségében rejlik. Van, aki így látja, van, aki úgy.
Egy önámító, görcsös „én is nő akarok lenni” misszió bukása ez, vagy az önelfogadás mérhetetlen magasságaiba való felemelkedés?
Szerintem csak az számít, hogy ők, az utóbbiként élik meg…..
Utolsó kommentek